Nagyon idegesírő egy érzés ez. N szakított a barátnőjével. Tegnap. Erre ma reggel senkinek nem vette fel a telefont, a "legjobb barátjának" sem, már odáig fajult a dolog, hogy én rohantam át hozzá, hogy megnézzem, minden rendben van-e, de nem reagált a kaputelefon csörgésére sem. Szerencsére, hozzáteszem, fél óra utcán dekkolás után, kijött egy bácsi a kapun, így be tudtam menni. Felszaladtam az emeletre, de a rács még mindig zárva volt. Itt is elég mázlis voltam, mivel pár percet kellett csak ácsingóznom ott, és már jött is a szomszéd néni, hogy kinyissa nekem a rácsot. Berontottam, és belestem a bejárati ajtajukon. Bicikli a helyén, cipő a földön, - tehát itthon van. Elkezdtem döröbölni az ajtón, hívtam telefonon, írtam SMS-t.. De semmi. Azt hittem, megőrülök, folyamatosan az járt az eszemben, amikor.. meghalt a nagybátyám, és úgy találtuk meg, a lakásában. Semmit nem tudtunk róla, én meg ilyenkor mindig a legrosszabbakra gondolok. Na mindegy. Tehát nagyon nehezen ugyan, de feladtam, otthagytam az "üres" lakást, és hazasiettem. Majd fel facebookra, és látom, hogy rögtön ír a haverja, hogy kapott N-től egy SMS-t, és minden rendben van. Ezután, azthiszem, csak mérget éreztem már. Meg talán, egy kisebb csalódottságot is.